Nemrégiben hallottam egy történetet: Egy országnak okos népe volt, s az okos népnek okos királya. Az ellenség hiába támadott, nem sikerült legyőzni őket, s ekkor cselhez folyamodott. Megmérgezte a kutat úgy, hogy aki abból ivott nem meghalt, hanem bolond lett. Mivel a kút a város közepén volt, nagyon sokan eljártak mellette, és szép lassan mindenki ivott a kút vizéből, és bolond lett. Egy idő után már csak a király és családja volt okos. Ekkor már a nép látta a különbséget a saját és a király elképzelése között. Ők nem tudták, hogy a kút meg volt mérgezve, és bolondokká lettek, így hát meg voltak győződve arról, hogy ők az okosak, és a király megbolondult. A király lemondását kérték. A király látva, hogy a helyzet menthetetlen, családjával együtt ivott a mérgezett kútból, és olyanná lett, mint a népe. S így helyre állt a rend. Okos ország okos népének ismét okos királya lett.

Hasonló a helyzet Izrael fiaival Saul uralkodása idején. Mikor Izrael népéről olvasunk olyan időszakban, mikor ők csodákat tapasztalnak és Isten győzelemre segíti őket harcaikban, akkor azt mondhatjuk, hogy íme egy hívő nép. Mikor ez a nép egy királyt kér Istentől, és Isten az Ő prófétáján Sámuelen keresztül kiválasztja Sault, és felkeni őt királlyá, akkor azt hihetnénk, hogy íme egy hívő király.

Akárcsak az előző történetben, mai alapigénk egy olyan országról szól, amelyben a látszat szerint hívő király uralkodik hívő népen. Azonban ott is problémák adódnak. Nem az ellenség mérgezi meg a kútat, hanem a környező népek szokásai lopakodnak be lassan Izrael fiainak szívébe. A környező népek mikor leigázzák ellenségeiket, akkor a javakat zsákmányként magukkal viszik, az idegen vezért élve hagyják, hogy csúfolódjanak , és dicsekedhessenek a győzelmükkel.Isten parancsa azonban az, hogy az ellenséget mind egy szálig el kell pusztítani minden javával együtt.

Történetünk arról számol be, hogy a nép a zsákmány legjavát megtartotta magának, és az idegen királyt is élve hagyták. A meglepő, hogy Isten kiválasztott népe az Isten választotta királyt képes meggyőzni, hogy engedetlen legyen. A továbbiakban az engedetlen király szembe kell nézzen Sámuel prófétával, azzal a küldöttel, aki az Istennek való engedelmességet mindig a legfontosabbnak tartja, és el kell fogadja tőle a büntetést az engedetlenségéért. A király és a próféta párbeszédéből hadd emeljek ki néhány gondolatot.

Az első hadd legyen az, hogy Saulnak nincs helyes elképzelése Istenről. Annak ellenére, hogy őt Isten választotta királlyá, s így tekintélye és hatalma is Tőle származik, annak ellenére, hogy Isten ad győzelmet a csatában, Saul mégis az eltévelyedett, kapzsi népre hallgat és megszegi Isten parancsát. Saul tudhatná, hogy ha Istennek volt hatalma őt királlyá választani, akkor arra is van hatalma, hogy őt eltávolítsa. Az a nép, amely elfogadja Isten választását, mikor királyról van szó, az bizonyára elfogadná Isten egyéb rendelését is. Ennek a népnek a királya olyan vezető kellene legyen, aki példát tud mutatni a kegyes életvitelre, így az Istennek való engedelmességben is. Saul király a Sámuellel való beszélgetésében bevallja, hogy félt a néptől, és azért engedett nekik. Az az ember, aki teljesen tudatában kellene legyen Isten hatalmának: hogy minden tekintély és hatalom Istentől származik, az megijed egy pár kapzsi embertől, és enged azok kérésének. Saul azt gondolja, hogy Isten nem tudná őt kimenteni abból a helyzetből, ha ő kiáll mellette.

Hányszor vagyunk mi is úgy, hogy azt gondoljuk, vannak dolgok és helyzetek a mi életünkben, ahol Isten már nem tud segíteni. Érdekes módon ez akkor van, amikor kéréseinket vagy nehézségeinket meg sem próbáljuk Isten előtt imádságban feltárni. Nem nevetséges, hogy az az Isten, aki szétvállasztotta a Vörös tengert vagy vizet fakasztott a kősziklából, betegeket gyógyított nem tudna mit kezdeni szívbeli panaszainkkal. Isten mindenre válasz és mindenre van hatalma, ezért nyugodtan próbáljunk meg több bizalommal és nyíltsággal felé fordulni.

A történet második gondolata a bálványimádás. Sámuel szerint az Isten akarata iránti engedetlenség azonos a bálványimádással. Ha nem Istent imádjuk, és nem neki engedelmeskedünk, akkor az életünkön más uralkodik, és ha nem Isten, akkor bálvány. Saul magyarázata arra nézve, hogy miért voltak engedetlenek az, hogy a zsákmányt majd az Úrnak fogják szentelni.

Eszembe juttat ez egy történetet, melyben egy kisgyerek szülei tiltakozása ellenére kisomfordál a kertbe és az apja által dédelgetett virágokat mind leszakítja. Szerzeményével már majdnem meglépik, amikor az udvaron szembenéz az apjával. Az apa már dühösen kérdezi is, hogy „mit tettél?”, s erre a gyerek hirtelen mozdulattal átnyújtja a virágokat, s csak ennyit mond” Neked szedtem!”. Az engedetlenség, még akkor is, ha jó szándékkal történik, s látszólag jó célt szolgál, Isten előtt mégis bűn. Feelevenedik bennünk a 91-ik Káté kérdés: „Melyek azok a jó cselekedetek?” Válasz: „Csak azok amelyek igaz hitből vannak, Isten törvényének megfelelőek és az Ő dicsőségére vannak, nem pedig azok amelyeket mi gondolunk jónak, vagy emberi rendelésen alapulnak”.

    A történet harmadik gondolata az, hogy a bocsánatkérés hasznos és jó, de nem mindig visz vissza minket az eredeti állapotunkba. Saul király Sámuel szavainak hallatán, főként mikor azt mondja, hogy Isten elveszi tőle a királyságot, rádöbben, hogy vétkezett. Ő azt gondolta, hogy ahogyan a nép őt meggyőzte, ugyanúgy meg lehet győzni Sámulet, és akkor majd Sámuel is részesedést vállal ebben a tömeges engedetlenségben. Sámuel azonban isten hűséges szolgája, és kitart Isten mellett. Saulnak megismétli az üzenetet, mely szerint Isten elvette tőle a királyságot. Kezdetben nem akar Saullal visszamenni a nép elé, de mikor Saul rámenősen győzködni kezd, akkor enged, és visszatér vele. Az, hogy a próféta ruhája elszakad, mikor Saul nélkül akar visszatérni határozottságra vall. Visszamegy Saullal, hogy tettével is jelezze: Saul elvesztette tetszését Isten előtt, mert a rá bízott feladatot Sámuelnek kell elvégezni.

    Ez a történet arról szól, hogy az ember, ha vétkezik, akkor már nem ártatlan, és bárhogy kér bocsánatot, az ártatlanságát már nem tudja visszaszerezni. Van egy történet mely szerint egy gazdag ember eltékozolja minden vagyonát, s mikor rájön, hogy semmije sem maradt, mindenkinek panaszkodik. Így kerül el a bölcs rabbihoz, aki azt mondja neki, hogy ne aggódjon, minden helyre fog állni. Örülni kezd az ember, és megkérdi:”Megint gazdag leszek?” A bölcs rabbi így válaszol:” Nem, meg fogod szokni a szegénységet”.

Sokszor vagyunk úgy, hogy azt gondoljuk egy bocsánatkérés mindent helyre állít, holott minden tévedésből és minden elkövetett bűnből tanulhatnánk valamit, amitől később okosabbak s talán kicsivel jobbak leszünk, és életünk Istenünknek majd jobban tetszik.

Ámen