Zsoltárok 37, 3-5:

"3. Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és hűséggel élj.
4. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit.
5. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti."

Az elmúlt héten néptánc táborban voltunk Michiganben. Tudni kell a táborhelyről azt, hogy nagy területen fekszik, és mellette egy nagyobbacska tó található. Itt szoktunk a délelőtti tanctanítás után fürdeni. Egyik nap, amikor fürdeni készültünk a tóra, láttam egy tavirózsát, ami éppen akor volt nyílóban. Megálltam néhány pillanatra, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Volt valami rendkívüli szép, szinte varázslatos abban, ahogy az a növény kiemelkedett a vízből, és kinyitotta szirmait a világ fele.
Amit akkor láttam az valami szép volt, s így utólag azt a helyzetet, ahogy ott álltam, és bámultam azt a kis csodát, gyönyörködésként határoznám meg. Mivel a mai alapigénk is tartlamazza ezt a szót, ezért megpróbáltam valamiképpen meghatározni a jelentését. A legsikeresebb próbálkozásom ez lett: felfedezni valami szépet magamon kívül. De ahhoz, hogy valamit felfedezzünk, ahhoz az kell, hogy megálljunk, ahhoz az kell, hogy lássunk, kilássunk önmagunkból. A zsoltáros arra buzdít, hogy a szépséget, a jóságot Istenben keressük, s a gyönyörködés folyamatát az Úrral szemben gyakoroljuk.
A szépséggel és lenyűgözővel szemeben 2 féle viszonyulásunk lehet. Az egyik az, hogy a szépséget vagy annak forrását megpróbáljuk birtokolni. Én is oda mehettem volna, és leszakíthattam volna a tavirózsát, de ezzel csak azt értem volna el, hogy a kezemben a növény hamar elfonnyad, és a látványban mely engem gyönyörködtetett más nem részesülhet. A szépséggel szemben lehetünk önzőek és magunknak valók, de ez a hozzáállás csak pusztításhoz vezet.
A másik megközelítés az, amit gyönyörködésnek hívunk: megfigyeljük a szépséget, megérezzük, hogy ez bennünk valamilyen pozitív irányba való elmozdulást indít el, felkelti bennünk a vágyat, hogy mi is egy kicsit szebbek, jobbak és igazabbak legyünk.
Istent nem birtokolhatjuk, csupán gyönyörködhetünk az Ő lényében a zsoltárossal együtt. Ez azt jelenti, hogy Istent minden jónak, igaznak, szépnek, minden pozitív tulajdonság megtestesítőjének tartjuk. Amikor erre az Istenre nézünk, akkor ez megihlet bennünket, hogy mi is kicsivel jobbak, bátrabbak, igazságosabbak legyünk. Mai alapigénk lényegében erről beszél: milyen az az ember, aki Istennel kapcsolatban van. Hadd jellemezzük ezt az embert 3 különböző szóval.
Az első szó a bizalom, ami 2 különböző helyzetben is megnyilvánul. Előszőr így szól a zsoltáros: ”Bízzál az Úrban, és jót cselekedjél”. Ez mindenek előtt azt jelenti, hogy az embernek hinnie kell, hogy Isten, Aki jó és igazságos, az őt csak olyan tettekre indítja, melyek jók, hasznosak és valakinek a javát szolgálják. Az igaz embernek bíznia kell, hogy az Isten akarata mindig jó és helyes, és éppen ezért, azt az akaratot hiánytalanul teljesíteni kell. A jó cselekvése azonban emberi tevékenység, s ezt követően megint bizalomra van szükségünk. Bizonyára sokan tapasztaltuk már, hogy minden erőnket összeszedve dolgoztunk egy valamilyen terven, s mikor az meglett, és teljesen kimerülve átadtuk a kész munkát az elbírálónak, egyetlen dolog maradt, amit tehettünk: hogy bízzunk, hogy tehetségünk, erőfeszítésünk és képességeink elegendőek voltak. Istennel is hasonló a helyzet. Érte is meg kell tennünk egyen-egyenként bizonyos jó cselekedeteket, melyek mindannyiunk számára különbözőek, és utána bízni kell, hogy azokért majd valamilyen jutalom jár. Itt ne értsük félre, nem arról van szó, hogy mi kezdeményeznénk valamit. Isten már előlegezett nekünk bizalmat azzal, hogy egyetlen fiát értünk halálra adta.
A valós életben tudjuk, hogy milyen munka után milyen jutalom jár. Istennel szemben a bizalom erősebb kell legyen, hiszen Isten nem úgy jutalmaz, hogy munka után kézbe adja a fizetést. A zsoltáros azt mondja, hogy: ”hagyjad az Úrra a te utaid, és bízzál Benne, majd Ő teljesíti”. Nem mondja, hogy hol, mikor vagy hogyan, de tudnunk kell azt, hogy ezek a szavak egy olyan Istentől jönnek, Aki születésünktől fogva mindannyiunkat ismer és ránk gondot visel.
A második szó, ami az Istenfélő embert kell jellemezze, az a realitás érzék. Hajlamosak vagyunk sokszor arra, hogy könnyítsünk a saját helyzetünkön, és elképzeljük, hogy ha valamilyen más körülmény közt lehetnénk, mennyivel könnyebb lenne. Vannak akik úgy gondolják, hogy a múltunk annyira szépséges és dicső volt, hogy ott ragadnak a történelem lapjain, s a múltat annyira életük részévé teszik, annyira csak arról beszélnek, mintha az lenne a valóság. Vannak olyanok is, akik annyira belemerülnek a jövő tervezgetésébe, hogy a napi teendőik is elmaradnak miatta. Nemcsak az idővel lehetünk így. Néha a hellyel is pontosan így vagyunk. Ha máshol lennénk, Európában, Ázsiában, vagy bárhol a világban, akkor milyen más lenne. Mai alapigénk figyelmeztetése az, hogy e földön lakozzál. Ott ahol és amikor vagy, légy jelen. Érdekes úgy is átgondolni ezt a felszólítást, hogy a hangsúlyt a lakni szóra helyezzük. Lakjál abban a világban ahol vagy, azaz, ne légy átutazó csupán, hanem telepedj le, légy részese, légy alkotója, járulj hozzá. Lássák meg mások hogy veled nem csak sűrűbb a világ, hanem több is.
A realitásérzék arra is vonatkozik, hogy az Isteni ihletet hogyan viszed az embertársaid elé. Mikor örömteli Istennel való kapcsolatunkból visszatérünk a hétköznapokhoz, akkor megtapasztaljuk, hogy nem ideálisak a körülményeink, nem angyalok között élünk, hanem olyan emberek között kell véghezvinni a jócselekedeteket, aki néha hálátlanok,bizalmatlanok, önzők, visszautasítók, de talán jók és kedvesek is.
A harmadik szó, mely jellemzi az igaz embert, az a hűség. Hűségések lehetünk Istenhez, szüleinkhez, társunkhoz, gyerekeinkhez, barátainkhoz, hazánkhoz, terveinkhez és saját magunkhoz is. A hűséget nagyon nehéz szavakkal körülírni, ezért hadd éljek egy képpel. Gondoljunk a sínekre: ott van 2 egymás mellett futó vasrúd, ami hatalmas vonatokat is elbír. Úgy gondolom a hűség az a tudat, hogy amikor szükségem van valakire, akkor ő ott van, és segít a teher hordozásban vagy akivel éreztetem, hogy szükség esetén, rám mindig számíthat. Sokszor nem közvetlenül mellettem van, de olyan távolságban, amelyből el lehet érni. Azt is jelenti, hogy egy kapcsolatban vállalom azt, hogy a te és az én megszűnjön, és kialakuljon a mi, hogy mostantól kezdve nem úgy gondolok magamra mint Trufán Áron lelkész, hanem mint Isten szolgája, Eszter testvére, Péternek, Tamásnak, Misinek a barátja, azaz vállalom, hogy életem olyan kapcsolatok határozzák meg, melyek olyan emberekhez fűznek, akik számomra fontosak.
Az igaz embernek az életét 3 szóban jellemeztük: 1.Bizalom Isten iránt, mellyel elfogadjuk Isten akaratát a mi életünkre vonatkozóan, 2. Realitás érzék, amivel elfogadjuk, hogy a körülöttünk élő világban vannak jók és rosszak is, és 3. Hűség melyet Istentől tanultunk, de nem öncélúan, hanem azért, hogy kapcsolatkötővé legyünk Isten és ember között.
Ámen